Ige:

„Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd, én vagyok az ÚR!”

Ézsaiás 45,3

Történet:

Valahogy nyugtalan volt az egész adventi idő abban az évben. Utolsó pillanatra maradt az ajándékok becsomagolása, a fenyőfa-vásárlás, a díszek előkeresése. Délelőtt még el kellett menni a Dédihez karácsonyozni, nála is legalább gallyakat díszíteni, énekelni, hogy ha már szenteste egyedül hagyjuk, mégis legyen ünnepe. Oda készítettük a becsomagolt ajándékot, azután rohantunk a templomi főpróbára. Nagyon izgult minden szereplő, s mindenkit külön kellett bíztatni, mert nem szólalt meg a mikrofon, másik éneket kezdtek énekelni…

Mire hazaértünk a templomi ünnepségről már mind nagyon fáradtak voltunk, de akkor kellett volna még díszíteni, csomagolni, vacsorát sütni, hogy saját karácsonyunk is legyen.

A fiúk próbálták megnyesni a fát, hogy beleférjen a tartóba, de nem találtuk a fejszét sem. Minden valahogy rám szakadt, s az advent össze feszültsége kijött rajtam.

Csak leültem és elkezdtem sírni. Semmi ünnepi érzés nem volt bennem. semmi öröm, inkább az ünnep terhe. S nem bírtak megvigasztalni, csak öleltük egymást, s belőlem folytak a könnyek.

Végül este 10 körül lett minden készen, nagy csendben ünnepeltünk.

A vacsora után egy nagyot sétáltunk, mert senki sem volt az utcán. Összefogódzva mentünk az őt közepén, s meglátva a csillagokat dúdoltuk a karácsonyi énekeket.

S eldöntöttük, hogy egy nappal korábban díszítünk fát, mire elmegyünk a templomba már összekészítve ott lesz a vacsora, s megterítve az asztal – s mindezt együtt…

Imádság:

Urunk, Istenünk, tapasztaljuk, hogy a rohanás közben mennyire elfogy a készülés öröme. S ránk szakadnak az előkészület terhei. Segíts, hogy ne tökéletes karácsonyt akarjunk, hanem az egymásra figyelés bensőségességét hadd éljük meg. Ne elvárásokkal menjünk az ünnepek napjai felé, hanem nyitottsággal, kíváncsisággal – vajon te mit készítettél nekünk? Ámen

Közreadja:

Fodorné Ablonczy Margit