Ige:

„Dicsérjétek az Urat mind ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek!
Mert nagy az ő szeretete irántunk, az ÚR hűsége örökké tart.
Dicsérjétek az Urat!”
Zsoltárok 117

Történet:

Egy család Isten kezébe kerül…

2010. júliusában férjem váratlanul elveszítette a munkáját. Akkoriban már a levegőben volt a feszültség, éreztem, hogy valami történni fog, de erre nem számítottam. A férjem, miután hazaérkezett, csak tett-vett a konyhában, nem nézett rám. Amikor végre összeszedte a bátorságát és elmondta, hogy felmondtak neki, odajött hozzám és a vállamon zokogott. A hír teljesen letaglózott, szinte belebetegedtem. Nekem nyáron addig sem volt nagyon munkám, mert egy olyan iskolában dolgoztam, ahol szeptembertől május végéig volt tanítás, de addig a férjem fizetéséből „túléltük “valahogy a nyarakat. Hirtelen minden összeomlott. Az iskolakezdés olyan megoldhatatlan problémának tűnt, mint amilyet elképzelni sem tudtam. A korábbi évekről megmaradt füzetek után kutattunk, elszakadt táskákat varrtunk és reméltük, hogy hamar kap új állást a férjem és akkor minden megint rendben lesz. Nem így történt. Egy 55 éves férfi után (ami ma már védett kornak számít) már nem kapkodnak, legtöbb esetben választ sem kapott, interjúra mindössze kétszer hívták be egy év alatt.

A napunk nagy része azzal telt, hogy álláshirdetéseket böngésztünk és azokra jelentkeztünk. Aki már próbált állást keresni tudja, hogy ez nem csak 1 kattintás, és elküldöm az önéletrajzot, hanem minden egyes alkalommal a meghirdetett pozícióhoz kell igazítani mind az önéletrajzot, mind a kísérő levelet. Naponta 6-8 alkalommal megtenni ezt úgy, hogy semmi válasz nem jön rá, olyan lélekölő feladat, amibe nagyon bele lehet fáradni.

Közben elkezdődött az iskola, jöttek az iskolai befizetések, a tél… A hiteleket, amiket férjem biztosnak gondolt munkahelyére számítva vettünk fel a házra és az autóra, nem tudtuk fizetni. Volt egy hitelkártyánk, amiből még egy darabig tudtunk vásárolni, de mivel továbbra sem volt munkája a férjemnek, azt sem tudtuk visszatölteni. Úgy ment el a hitelkeret, hogy semmit nem tudtunk visszatölteni, és a hitelkártyák kamata több, mint a duplája a jegybanki hitelkamatnak. Így aztán elkezdődött az ördögi kör, egyre drágább hitelből vásároltunk élelmet, fizettük a rezsit, nagyon gyorsan belekerültünk az adósságspirálba, amibe aztán bele is szédültünk. Újabb kölcsönkérések.

A cégünk is fizetésképtelenné vált. A fizetésemet számla ellenében kaptam, és amikor szeptemberben beindult a tanítás, alig vártuk, hogy végre megérkezzen az első fizetésem. Amikor bementem a bankba, hogy felvegyem az átutalt béremet, kiderült, hogy a teljes összeget inkasszózta az adóhivatal. Akkor most ez is elúszott. Teljesen kétségbe voltam esve. Ha a férjem továbbra sem kap állást, akkor a következő hónapra is 47 ezer munkanélküli segélyből fogunk megélni. De hogyan? Én már így is 8-12 órákat dolgoztam naponta, ennél többet nem tudtam vállalni.

Sokszor volt üres a hűtő, nem volt sampon, mosópor. Sok mindenről le kellett mondanunk, ami előtte természetes volt. Volt két autónk, mindkettőn deviza hitel. Mivel a deviza hitelből nem lehetett kiszállni, próbáltuk fizetni őket. Nem ment. Szerettük volna a nagyobbat megtartani, de pont azt vitték el a végrehajtók. Le kellett mondanunk róla és ez még nagyon nehezen ment. Az egyik fiunkat kértük meg, hogy legyen ott a végrehajtóval, amikor szemlézték és elvitték az autót, én képtelen voltam rá.

Közben elkezdtük eladni az arany ékszereinket, és én mindig azt mondtam: rendben, a karkötő mehet, az a nyaklánc nem. Aztán ment az a nyaklánc és utána a másik és a harmadik. Rendben, de a kísérő gyűrű marad. Nem maradt. A jegygyűrűinkhöz nagyon ragaszkodtunk volna, azt gondoltuk, hogy olyan nehéz helyzetbe soha nem kerülhetünk, hogy pár ezer forintért arról is le kelljen mondanunk… kerültünk, el kellett adni őket is, nincs jegygyűrűnk azóta sem. Meg kell mondjam viszont, hogy sokkal könnyebb volt lemondani az ékszerekről, mint az elején gondoltam. Az arany végül is nem tartozik a mindennapi kenyérhez, csak úgy, mint a gyümölcs joghurt, rántott hús vagy csokoládé sem. Nemrég viszont a kertben kapálgatás közben találtam egy karikagyűrűt. Megkérdeztem a szomszédokat, hogy nem tudnak-e róla valamit, de amikor kiderült, hogy senkinek sem hiányzik a környéken, Isten ajándékaként vettem a közelgő 25. házassági évfordulónkra.

A nélkülözésben sokkal inkább kerestük Istent, mint bármikor előtte. Egyre kevésbé zavart, hogy üres a hűtő, ilyenkor mindig azokra az emberekre gondoltunk, akiknek még nálunk is sokkal kevesebb jutott. Sokszor jutott eszembe Cseri Kálmán egyik prédikációja, amiben ezt írja: „Ki tud sírni amiatt, hogy az emberiség 1/6-a, több mint egy milliárd ember folyamatosan éhezik, és ennek a nagy tömegnek 1/6-a gyermek? Ki tud sírni amiatt, hogy percenként tíz kisgyermek hal éhen, nem azért, mert ma nem reggelizett, hanem mert napok óta semmit sem evett és esetleg semmit, sem ivott, miközben a mi gyerekeink az uzsonnájukat néha kidobálják? Ezen kívül naponta húszezer gyermek hal meg az éhezést követő betegségek miatt. Tehát amíg mi itt egy óra hosszat eltöltünk, 830 kisgyerek csak azért hal meg, mert az éhezés következtében különféle betegségeket nem tudtak legyőzni az életében. Fáj-e nekünk, hogy több milliárd ember még soha nem hallott az Isten szeretetéről, Jézus Krisztus keresztjéről, feltámadásáról, a benne kapott szabadításról?” Tényleg, miért baj az, ha csak 1 pár cipőm van? Régen is egy volt, cipészhez vitték, talpaltatták az emberek a cipőket. Annyira hozzászoktunk a fölösleges költekezéshez, hogy tényleg egyre nagyobb lakásokra van szükségünk, hogy a cuccainkkal teletömjük.

Tudtuk, hogy oka és értelme van az egésznek, de ahogy teltek a hónapok és aztán az évek, és mi csak süllyedtünk egyre mélyebbre anyagilag és váltunk fizetésképtelenné szinte minden területen, egyre csak azt kérdeztük: Meddig még, Uram? A nélkülözést is meg lehet szokni, de nagyon fájt, amikor szülői értekezleten a pénzt beszedő apuka nekünk szegezte, hogy „Baj van a fizetési morállal”. Nem a fizetési morállal volt baj.

A gyülekezetből sokan segítettek nekünk. Első ilyen élményünk az volt, amikor szüleim paradicsomját árultuk. Az egyik barát család kért tőlünk talán 5 kilót. Elvittük, ők egy borítékot adtak, amit csak otthon néztünk meg… 50 ezer forint volt benne. Volt olyan, hogy egy másik család bevásárolt nekünk és olyan is, hogy nagyobb összeget kaptunk borítékban, vagy átutalással a bankszámlánkra. Egyik alkalommal egy arany nyakláncot kaptunk eladásra és olyan is, hogy befizették helyettünk az egyik gyerekünk csendes hetét, így el tudott menni ő is. Egyik kedves testvérem pedig egy olyan munkában segített, amiért én pénzt kaptam, de ő nem kért belőle. Megint mások bátorító levelekkel vigasztaltak. Nagyon jó volt átérezni, hogy sokan éreznek velünk együtt, próbálnak segíteni lehetőségeik szerint ki pénzzel, ki hosszú levelekkel, ki étellel.

Egyszer a férjem berakta az utolsó 1500 forintunkat a perselybe. Amikor istentisztelet után a kocsihoz igyekeztünk, utánunk szaladt egyik testvérünk egy borítékkal, hogy ezt egy ismeretlen adakozó küldi. Isten azonnal válaszolt a bizalmunkra. Odaadtuk az utolsó 1500 forintunkat és Ő több mint a 10szeresével ajándékozott meg bennünket ezért.

Sokan viszont nem tudtak mit kezdeni velünk. Érezhető volt, hogy nem illünk bele a rendezett életükbe és inkább elkerültek minket. Ha mégis elkerülhetetlen volt a találkozás, akkor egy pár sajnálkozó szó és „imádkozom értetek” után már tovább is álltak. Nem hibáztatom őket és nem is haragszom rájuk, hiszen be kell vallanom, hogy én is ilyen voltam. Én választottam meg, hogy kin segítek anyagilag és kinek a panaszait, bánatát hallgatom meg, kit vígasztalok, és aki ebbe nem fért bele, azt én is elkerültem. Szégyellem, de így volt, nem voltam én sem különb a minket elkerülőknél.

Én úgy látom, hogy az egész jóléti kereszténységnek nagy problémája ez. Azt hisszük, hogy amíg rendesen imádkozunk, Bibliát olvasunk, egyházfenntartói járulékot fizetünk, semmi baj nem történhet. Jár nekünk a kényelmes élet. Ha valaki mégis bajba kerül, az valamelyiket biztosan elhanyagolta és ennek következménye, hogy próbákat kell elviselnie. Így járt, sajnálom, majd most megtanulja. A szociális érzékenység is valami homályos fogalom. Megvesszük az óvodás és kisiskolás gyereknek a tabletet, az okos telefont, a szerencsétlen emberektől pedig elfordítjuk a fejünket. Különbséget teszünk bűn és bűn között. Ha a Tízparancsolatot nézzük, vajon különbséget lehet-e tenni közöttük? Lenézhet-e egy hazug ember egy házasságtörőt? Elítélheti-e az ügyeskedve, saját pozícióját kihasználva előnyökhöz, nagy pénzekhez jutó a Máriához imádkozó katolikust? Kiközösíthetjük-e a családját elhagyót, miközben leszidjuk a gyerekünket, ha a koldusnak oda akarja adni a zsebpénzét? Hány lopás ér fel egy gyilkossággal, mekkorát kell hazudni, hogy olyan bűnös legyek, mint egy tolvaj? És ha bármelyiket is elkövettem, mennyit kell bűnhődnöm, hogy az emberek is megbocsássanak, és újból elfogadjanak? Van-e különbség a bűn megítélésében aszerint, hogy ki követte el?

A szabad időm nagy részében prédikációkat, lelki könyveket olvastam. Elsősorban Cseri Kálmán és Végh Tamás igehirdetéseit, de nagy segítség volt számomra a Győzelem sorozat is, ami állandó olvasmányom lett. Alig tudtam kivárni, hogy olvashassam, sokszor napközben is elővettem, de este nem telt úgy el, hogy ne ezekkel az olvasmányokkal vigasztaljam, erősítsem magam. Kívülről megtanultam igehelyeket, amiket szinte „mantraszerűen” mondogattam magamban vezetés közben (sokat voltam úton), vagy amikor rám jött a csüggedés. Ilyen igék voltak: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt, és az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” /Filippi 4. 6-7./, „Ne félj, csak higgy.” /Mk.5.36/, „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” /Máté 6.33-36./, „Aki az Istent szereti, minden a javára válik.” /és számos más. Amikor ezeket mondogattam magamban, megnyugodtam és erőt kaptam a folytatáshoz.

A történet valós – a neveket kérték, hogy hagyjuk rejtve.

Közreadja: Fodorné Ablonczy Margit