Ez a LelkesítŐ 2018-as adventi naptárának bejegyzése. Ezentúl ezzel a formátummal várunk benneteket minden nap.

Ige:
Várván vártam az Urat és Ő hozzám hajolt, meghallgatta kiáltásomat.
Zsoltárok 40,2

Történet:

Várakozva

Életem egy nehéz pontján, amikor már nehéz volt egyedül élnem, meghívtak egy lelkész-csendeshétre Mittersillbe. Éjszaka érkeztem egy különös kastélyba, amelyet amerikai keresztyének vásároltak meg és tartanak fenn ilyen céllal. Az ódon épület nehéz fabútorai, a halk beszéd, az egyszerű környezet méltóságteljes légkört teremtett. Reggel azután kiderült, hogy a szerpentin milyen magasba vezetett. Ablaknyitáskor kinyílt a völgy előttem, különös kékekkel és fehérekkel tarkítva a háttérben magasodó hegyóriásokat. A fénylő napsütésben megrendítően szép volt az apró házak utcarendje, a hatalmas erdők közepette. A látvány egészen magával ragadott. Álltam és nagyot lélegezve a friss levegőből csak néztem a csodát. Lehetséges így élni?

Az ősz abban az esztendőben is hosszan festette a leveleket, mély vörösek, barnák, okkerek váltakoztak a zöld árnyalataival. A szemerkélő eső és köd lassította sétáinkon a lépést, a gondolatokat. Hamar sötétedett, a kandalló tüze, s a forró tea hívogatott a közösségbe. Négy napon át beszélgettünk, s csendesedtünk igék felett, hallgattunk előadásokat arról a témáról, hogy mit is jelent Istenre várni. Először nehezen léptem vissza az aktív, mozgalmas, zakatoló életvitelemből ebbe a passzívnak tűnő várakozó együttlétbe. Azután megszerettem, s vágytam rá, hogy újra meg újra megéljem. Olyan volt, mintha valami olyat találtam volna meg, ami az enyém volt, csak nem tudtam róla. A beszélgetések közben voltak nagy közös csendek, amelyet azóta sosem tartok feleslegesnek. Ott, akkor mi valóban együtt vártunk Istenre. Nem a cselekvésére, hanem a jelenlétére, a közösségére. S én megszerettem az Istenre való várakozást, s olyan hiábavalónak és feleslegesnek látszott onnan minden rohanásom, szervezésem, türelmetlenségem…

Istenre várakozni annyit jelent, hogy sok keresésem után megnyugszom jelenlétében. Istenre várni azt jelenti, hogy teszem, amit tehetek, s tudom, hogy Ő sem tétlen. Istenre várni annyit jelent, hogy bizalommal vagyok iránta, hogy Ő jobban tudja kinek mikor mire van szüksége. Istenre várni azt jelenti, hogy nem aggódom, hanem figyelek. Istenre várni annyit tesz, hogy együtt mozdulok vele, amikor lehet. És közben tudhatom, hogy a történések egy sokkal nagyobb terv részei, mintsem az én személyes szükségeim vagy álmaim. Ezt sokszor az ember csak utólag érti meg.

Miért is írom le mindezeket? Mert újra adventi időbe érkeztünk, s sokakban a várakozás feszültsége egyre nő. Ismét eltelt egy év – s ha valaki konkrét életváltozásra vár, társra, gyermekre, gyógyulásra, adósság-rendezésre, akkor csalódással nézheti a naptárt: 2018 is véget ér.

Istenre vár, aki életváltozásra vár?

Talán többen belefáradtak már a másként való várakozásba. Nagy a nyomás, hogy olyannak kell lenni, mindennek úgy kell történni, ahogyan az ma trendi. Nehéz látni a közösségi oldalakon megosztott képeket gyűrűkről, babafotókról, csodákról, élet-rendeződésekről. Már neki is, és neki is, és neki is. Itt az idő, elmúlik az élet. Nem lehet várni. Mindenképp kell egy társ, mindenképp kell gyermek…  Néhányak beszámolója is erősítheti a gondolatot: már nálam is itt az ideje. S erősítheti a kérdéseket is: Velem miért nem történik meg? Én rosszabb vagyok másoknál? Isten miért nem…?

Még egyszer megkérdezem: Istenre vár, aki társra, gyermekre vár?

„Várván vártam az Urat és Ő hozzám hajolt, meghallgatta kiáltásomat.” Zsolt 40,2

Az egész zsoltár ezzel a beszámolóval kezdődik: „Várván vártam az Urat” – nem valamit, hanem Őt. És „Ő meghallgatta kiáltásomat”. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatba akar lépni velünk, s nem azt, hogy megadja, amit kérünk. Hiszen akkor a várakozás egészen értelmetlennek tűnhetne. Hiszen a tegnap olyan, mint a ma. Miért nem adja most?

Olvassuk el a zsoltárt, s imádkozzuk kiegészítve saját életünk képeivel, terheivel, hálaadásával.

Hadd idézzek egy mondatot – profán módon – melyet a közösségi médiában köröznek: „Habár nem kötötték át masnival, mégis ajándék az életed.”

Ha Istenre várunk, akkor nem dolgokat várunk tőle. Ha Istenre várunk, akkor semmit sem lehet sürgetni. Ha Istenre várunk, akkor egészen biztosan tudhatjuk, hogy a legjobbat készíti nekünk. Mert Ő ajándékozó Isten. De mindennek megvan a maga ideje. Mindig azt adja, s akkor, amire, s amikor szükségünk van. Nem a többiek mondják meg, nem a világ szorítása, hanem az Ő személyes szeretete. Jobban ismer minket magunknál. Mi milyennek ismerjük Őt?

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy vetített képes történetet egy lepkegyűjtőről, aki nem volt képes kivárni, míg a különleges pillangó levedli bábját. Látni akarta, mert oly régóta kereste, s végre kapott egy bebábozott példányt. Várta minden nap, hogy mi történik. Leste nappal, s néha még éjszaka is felébredt, hogy le ne maradjon a pillanatról. Látta, hogy megnyílt a bábja, s azt gondolta, hogy „besegít” neki. Lefejtette róla a burkot. A pillangó, azonban még nem volt készen. Nem tudta kinyitni szárnyát, nem volt életképes. A szeme láttára pusztult el…

Lehet, hogy nem valamit, vagy valakit, hanem önmagát akarja neked adni Isten? Lehet, hogy ez az advent ennek a különleges találkozásnak van elkészítve? A választ csak Ő adhatja meg.

Fodorné Ablonczy Margit

2018 adventjén