Riport egy CSALÁDTERÁPIÁS CSALÁDSEGÍTŐ SZOLGÁLAT létrejöttéről…

A riportot két részben adjuk közre, mert olyan sok értékes gondolat fogalmazódik meg benne.

 

Papp Adolf: Én először a családterápia fogalmával 1992-ben találkoztam, akkor olvastam róla egy szaklapban.

1994-ben alkalmam volt részt venni egy családterápiás világkonferencián, amit Budapesten szerveztek. Ennek nagyon örültem, hogy elmehettem. Akkor indult el ez az egész dolog, és alkalmam volt akkor találkozni ezen a konferencián Böszörményi-Nagy Ivánnal. (Nyilván később értettem meg, mennyire fontos volt a munkássága, az ő munkájának eredménye a kontextuális családterápiában. Persze ennek hosszú története van, nem fogok most belemenni.) Hát így kezdődött el.

Én már egyetemi éveim alatt ebből készültem. Vizsgadolgozatomat abból írtam, hogy Sepsiszentgyörgyön egy családsegítő központhoz hogyan viszonyulnának a helyi közösség lakói. Van-e erre szükség, s ha igen, akkor milyen százalékban, kik vennék inkább igénybe? Volt erre egy háttérkutatás, egy nagyon hosszú kérdőív, a lényeg itt az volt, hogy a megkérdezettek 95 százaléka igénybe venné, de nem szívesen menne el.

Józsa Zsuzsa: Ez elbátortalanított vagy sem?

Családsegítő szolgáltatás Sepsiszentgyörgyön

P. A.: Jaj, nem. Én nagyon hittem ebben. Létre is hoztuk a családsegítő szolgálatot, amelyet én kezdeményeztem 1996-ban. Nyilván több kollégával és sok közös munkával, nem is tudom pontosan, hányan, de több mint tízen voltunk. És elkezdtük ezt a családsegítő központot a Famterra Alapítvány keretében, amit az önkormányzat helyiséggel és morálisan is támogatott. Emlékszem, hogy S.O.S. telefonszolgálatot is indítottunk. Nagyon sok emberrel foglalkoztunk annak idején.

Aztán úgy éreztem, tovább kellene képeznünk magunkat ezen a területen, s 1998-ban dr. Székely Ilona és dr. Tarján Emőke indítottak egy mentálhigiénés képzést, azt hiszem, az első ilyen képzés volt

Erdélyben. Akkor itt a csapat jó néhány tagjával és Rékával, feleségemmel beiratkoztunk. Mi voltunk az egyedüli házaspár a csoportban. Kérdés volt, hogy házaspárként minket a csoportban elfogadnak-e.

Balázs Réka: Egy előzetes interjú alapján úgy értékelték, hogy elfogadnak.

P. A.: Attól arrafelé már ment szinte magától. 2000-ben befejeztük a mentálhigiénés képzést, s akkor néhányunkat felkértek, hogy folytassuk tovább a családterápiás képzéssel, úgy ítélték a képzőink, hogy alkalmasak vagyunk rá. Nagyon hálásak vagyunk dr. Székely Ilonának, aki Amerikában végezte tanulmányait, és több mint 40 év gyakorlati családterapeuta munka után visszajött Magyarországra és Erdélybe, azért, hogy nagyra becsült tudását megossza, átadja nekünk.

Miért a családterápia?

J. Zs.: Mi ragadott meg ebben az irányzatban titeket, hogy tovább tudjátok vinni? Mert azt gondolom, hogy nem elég megismerni egy irányzatot, ha az ember nem tudja magáévá tenni, nem tud azonosulni vele, nem tud lelkesedni érte, akkor nem is tudja továbbvinni… Mi volt az, ami tetszett benne?

P. A.: Részemről a rendszerelméleti megközelítés volt: a család egy rendszer, minden mindennel összefügg. Minden egyes családtag viselkedése összefügg az egész családi rendszerrel.

B. R: Engem pedig a mélysége fogott meg, hogy az egyéni fejlődést összefüggésbe hozza a párkapcsolati fejlődéssel és a családi rendszer fejlődésével. Tehát hogy az egyéni fejlődés nagyon meghatározza azt, hogyan viselkedünk egy családban. És hogy visszatér, beás a gyökerekhez. Ha nem nézzük meg a gyökereinket, addig elég nehéz a lombkoronát fejleszteni. Nekem pont ezt tetszett: ha a gyökereket nem gyógyítjuk, akkor a virágzás nem fog elindulni.

P. A: És ez az egyéni fejlődés meghatározza a családot, a család meghatározza teljes egészében a gyermek egyéni fejlődését. Az, hogy milyen a családi rendszer, eldönti, hogy a gyermek milyen lesz és milyen családi rendszert fog létrehozni. Továbbá azt is, melyek lesznek azok a rendszerek – munkahelyi, csapat, közösség stb. -, ahol el fog helyezkedni, ahol meg kell állnia a helyét. Ugyanarra a mintára épül.

Mind a ketten letettük a záróvizsgát Budapesten, Réka 2005-ben, én 2006-ban. Beosztottuk. Elég nagy erőfeszítést igényelt erre a vizsgára felkészülni, mert nagyon komolyan és szigorúan vették a vizsgáztatást. Sok kollégánk azóta már magánpraxisban dolgozik vagy különböző szociális munkaterületen hasznosítják ezt a tudást. 2003-ban létrehoztam a családterápiás központot, és akkor ettől arrafelé még komolyabban elindult ez a munka.

J. Zs.: Milyen volt az indulás? Nehéz volt létrehozni a családterápiás központot?

P. A.: Nagyon nehéz volt, mert egy olyan új dolgot, új szolgáltatást hoztunk, amire addig nem volt példa, csak a filmekből ismerték az emberek. Nagyon sok volt az ellenállás.

A problémát a családon belül kell megoldani…?

B. R: Nálunk az a hagyomány, hogy a problémákat a családon belül kell megoldani. Inkább belerokkannak a családok, minthogy segítséget kérjenek. Igazából ez volt az ellenállás. Minden családot nagy-nagy szeretettel és nagy-nagy örömmel fogadtunk, mert éreztük ezt az ellenállást és azt is, hogy nagy bajban vannak. Sajnos nagyon sokan azt választották, hogy inkább elválnak, inkább háborúznak, mintsem, hogy segítséget kérjenek. Legtöbb esetben a családi probléma nálunk szégyen. Legyen az alkoholprobléma, agresszió vagy egyéb.

Tehát lassan, de biztosan beindult a családsegítő szolgáltatás.

P. A: A legtöbb esetben úgy jöttek, hogy „voltunk akupunktúrán, voltunk jósnőnél, voltunk ügyvédnél, a válási papírok már elő vannak készítve, de gondoltuk: egy utolsó lehetőségként kipróbáljuk a családterápiát is”.

J. Zs.: Januárban elhangzott, hogy az esetek 70 százalékában tudtatok segíteni. Mennyire működnek együtt ez emberek ilyen esetben? Beleadnak mindent a helyzet javítására, vagy várják, akár a fuldokló, hogy valaki kimentse őket?

B. R: Minden család teljesen egyéni eset. Minden család egy külön univerzum. Ez attól is függ, hogy mennyire régi a probléma, amivel érkeznek. Mert minél hamarabb érkeznek, annál gyorsabban egyensúlyba lehet hozni a családi rendszerüket. Minél régebb halódik az egész, annál hosszabb időt vesz igénybe. Vannak családok, ahol öt-tíz találkozással már helyreáll a családi rendszer működése. Van olyan család is, ahol két év kell hozzá. És az is meghatározza, hogy mennyire mélyek a sebeik, milyen sebekkel érkeznek az egyéni fejlődésükből, a párkapcsolatból, hol akadtak el.

A: És hogy milyen erőforrásokkal, milyen mintákkal rendelkeznek.

R.: A problémamegoldó képességünk is tulajdonképpen tanult. Azt, amit a szüleink meg tudtak oldani, mi is simán megoldjuk. Ott akadunk el, ahol a szüleink elakadtak.

J. Zs.: Ez érdekes. Valóban így van?

Elakadások: apró dolgokból lesz a lavina.

B. R.: Az érzelmi fejlődés megelőzi a tudatos fejlődésünket. Hamarabb érzünk, mint ahogy gondolkodunk. Ha valaki megnyom egy érzékeny „gombot”, akkor abban a helyben az érzelmeink átveszik az irányítást. Ettől van az, hogy az érzelmeink nagyon gyakran irányítanak. Magyarázhatjuk a bizonyítványunkat, de az érzelmeink nagyon sok esetben eldöntik, hogy mi fog történni. Ha ezt az érzelmi hálót nem tárjuk fel valamilyen szinten, ha nem tudatosítjuk, akkor ezek fognak irányítani. És ha átváltunk az érzelmi üzemmódba, akkor. Szóval pont az az ember irányítható a legjobban, aki elutasítja, tagadja ez érzelmek hatását a mindennapi életünkre.

J. Zs.: Milyenfajta elakadásokat tapasztaltatok?

B. R: Többféle is van: gyereknevelési problémákkal érkeznek nagyon sokan (volt egy periódus, azzal hozták a gyereket: „tessék megjavítani”); aztán az, hogy elbeszélnek egymás mellett – gyakran megfogalmazott probléma; alkoholprobléma, illetve függőségek, szenvedélybetegségek; depresszió; hűtlenség; elhidegülés, eltávolodás.

Nekem kedvenc témám a kommunikációs mintáink tudatosítása. Nagyon fontos lenne: működik vagy sem? Hatékony vagy nem hatékony? Nagyon gyakran hallom, hogy én minden megteszek. De vajon hatékonyan teszem-e? Eredményes-e az, amit teszek? És mi az a minden? Az a nehéz, hogy ha valamivel kapcsolatosan egy rossz érzésem van és nem fogalmazom meg, akkor mindig leverem valahol, valakin, leggyakrabban a családtagokon. És az is baj, ha magam ellen fordítom. Kérdés, hogy mennyi önbizalma van a család tagjainak? Merik-e képviselni magukat?

P. A: Amikor az önbizalmunk alámegy, akkor mindent nagyon érzékenyen veszünk, és nagyon sokszor túlzottak a reakcióink. Támadunk. Komplex kérdéskör.

B. R: Mennyire érzem szeretve magam? – ez is nagyon meghatározza azt, hogyan kommunikálunk.

Ugyanakkor az elakadás apró dolgokból is kezdődhet, amiből aztán egy lavina lesz… De egy idő után azt fogom érezni, hogy nekem semmi közöm a másik emberhez. És nincs mibe kapaszkodni. Nagyon sok esetben, ha nem kommunikálunk, akkor a döntéseket kaotikusan hozzuk. Ha nem beszéljük meg, néha a hétköznapi apró dolgok is (házimunka, pénzköltés, szemét-levivés, séta stb.) nagyon meg tudják mérgezni az életünket. Ha a kommunikáció nem hatékony, akkor ezekből fegyverek lesznek. És háború. Mert akkor elkezdődik a leépítés: „te sem vagy képes.”. A mérgező szavak: mindig, soha. Az építő szavak: köszönöm, ez jólesett, hálás vagyok neked. Tudom jelezni, ami jólesik. Egy köszönöm beiktatásával rengeteget lehet változtatni a családi hangulaton. Megköszönöm-e, amit kapok, vagy természetesnek veszem? Észreveszem-e a társam/gyermekem erőfeszítéseit? Vagy csak a kimagasló teljesítményeket veszem észre? Az apró dolgokat meg tudom-e köszönni?

Ha csak annyi tiszteletet adnék néha a társamnak, mint a szomszédnak. Elég, ha egy ember elkezdi a családban. Ha csak egy ember kér segítséget, akkor neki is tudunk segíteni. Mert amikor egy ember változtat a viselkedésén, akkor az egész rendszer változni fog. Ez törvényszerű, ez alól nincs kivétel. Ha egy anya vagy egy apa elkezd változtatni a viselkedésén, akkor ez hozza a változást az egész családban.

P. A: Ha megkérdezzük a férjet vagy feleséget, hogy mitől jó neki a családban, miért jó a családban, akkor legelőször nem azt fogja mondani, hogy azért, mert házunk van és nagy autónk meg tele vagyunk pénzzel, hanem ezt fogja mondani: azért, mert a férjem egy különleges ember, vagy mert olyan szeretetet kapok a feleségemtől, amilyent máshonnan nem kapok. meg ehhez hasonló. Ha valaki azt mondja, hogy neki azért jó a házasság, mert ilyen meg olyan eszközökkel rendelkezik, akkor nem biztos, hogy ebben jól is érzi magát.

Nagyon leszegényedett a kommunikáció. Más egy telefonos kommunikáció és egy szemtől szembeni. Nem is beszélve a számítógépes kommunikációról, facebookról meg egyebekről. Ezek nagyon leszegényítik a kommunikációs csatornákat. Az írott kommunikáción nagyon kevés érzelem megy át. Vannak olyan kutatások, amelyek azt mondják, hogy a testbeszéd és a nonverbális kommunikáció ma 96 százalékát teszi ki egy üzenetnek. Kezdődött a hatvanas években: beszéltek hatvan százalékról, a nyolcvanas években hetven, aztán a kilencvenes években már hetvenötnyolcvan, és most már 96-ról beszélgetünk. És ha csak ezt az egy részt vesszük, akkor ez nagyon sok mindent megmagyaráz.

B. R: A házasság egyik alapja a jó kommunikáció lenne. Fontos az, hogy a kommunikációban tudunk fejlődni, ha akarunk. Tanulható, tanítható. Az elakadások jórészt abból származnak, hogy időnként nem merünk kérni, mert félünk a visszautasítástól. Nem tudjuk, hogyan kérjünk, célozgatunk. Gyakran csak elvárunk anélkül, hogy kérnénk. Elvárjuk, hogy a másik kitalálja, mire van szükségünk. Nagyon gyakran halljuk: „Hiszen már öt éve ismer. Már kellene tudja.”

Fogalmazzuk meg a kéréseinket tisztán! Konfliktushelyzetekben előjönnek a régi családi mintáink. Stresszhelyzetben és konfliktushelyzetben úgy működünk, akár a szüleink. Nem tudunk mást. Mert a feszültség hatására, amit tanultunk, az lepereg rólunk. Ezért van az, hogy nagyon sokszor egy ilyen ördögi körbe kerül a család: elhangzik valami, mindenki tudja, hogy mi következik: egy nagy veszekedés.

P. A: Elbeszélnek egymás mellett. Mindenki úgy érzi, hogy a másik nem érti meg. Nem kapják meg a közös pontot.

B. R: A másik meg az, hogy mindenki beszélni akar és nem meghallgatni. Nem tudunk meghallgatni embereket. A meghallgatás művészetét újra kellene tanulni. Mert az is tanulható.

B. R: Olyan szinten felgyorsult az életünk, olyan gyors információk érnek, hogy igazából alig beszélgetünk. Odavágunk megjegyzéseket, elvárásokat, utasításokat. A gyerekeinkkel szintén így bánunk.

P. A.: És nincs a MI IDŐNK. A párnak és a családnak nincs külön ideje. Leggyakrabban a pároknak nincs idejük egymásra, míg a gyermekek legtöbbször kikövetelik maguknak.

B. R: Annak sincs hagyománya, hogy anya egy kicsit külön legyen a férjével. Úgy érezzük, hogy a gyermekeinkkel mindig együtt kell lennünk. Fontos volna, hogy időnként a házaspárnak legyen ideje külön elvonulni, ápolni a házasságot, párkapcsolatot.

J. Zs.: Mennyi lenne az optimális idő?

B. R: Hetente legalább egy-két óra, ahol a pár külön töltekezhetne. Fontos lenne a rendszeresség. Néha jó volna elutazni egy-két napra. Ez nem a gyermekek elhagyásáról szól. Mert, ha anya-apa boldog, akkor ez átsugárzik a gyermekekre.

 

Folytatás egy hét múlva, 2018. 11. 18-án.

%d blogger ezt szereti: