Második rész (az első rész az értékes kommunikációról szól)

Riport egy CSALÁDSEGÍTŐ SZOLGÁLAT ELINDULÁSÁRÓL…

mert annyi mindent tanulhatunk egymástól…

 

P. A: A gyerekek tovább viszik a „hatékony” mintát is. Nekik már nem kell megtanulniuk. Nekik már természetes lesz. Meg aztán nyilván az is van, hogy nagyot változott a család, mint rendszer is, a struktúra, gondolok itt a nagycsaládok eltűnésére. Megváltoztak a család funkciói. Már nem az az irányelv, hogy sokan legyünk, sokat termeljünk és biztosítsuk a család fennmaradását, hanem teljesen más. Gyakorlatilag az van, hogy sok családban, amikor a gyermekek elmennek (felnőttként elhagyják a családot), akkor a házastársak, akiket a gyerek nevelése és ellátása kötött le leginkább, nem tudják, hogy mit kezdjenek egymással. Mert minden csak a gyerekről szólt, a gyerekért voltak együtt, a gyerekért dolgoztak, s amikor a gyerek elment, akkor egyszerűen szétesnek. Vagy pedig a gyermekük életét kezdik élni, annyira rátelepedve, hogy egyszerűen megfojtják.

B. R: A gyermekeinket is fontos volna meghallgatni. Mert a gyermek nem akkor beszél, amikor mi akarjuk, hogy beszéljen. Főleg a kamaszok. Az együtt töltött „haszontalan időnek” nagy szerepe lenne. Amikor csak úgy együtt vagyunk. Mert a kamasz gyermek legtöbbször akkor beszél, ha csak úgy együtt vagyunk vele. A gyermekeink nem akkor beszélnek, amikor kérdésözönnel elhalmozzuk őket, amikor hazajönnek az iskolából. Annyi szülőtől hallom, hogy hazajön a gyermek és nem mondja el, mi történt vele aznap, nem beszél. A gyereknek annyi minden van a fejében, hogy nem tudja úgy elmondani, ahogy mi szeretnénk. A kérdés az, hogy van-e időnk kivárni, hagyunk-e elég időt arra, hogy a gyerekeinkkel elbeszélgessünk? Erre tudatosan figyelni legalább annyira fontos volna, mint a párnak az egymással eltöltött idejére. Lehet programokat szervezni, ahová elküldjük a gyermekeinket, és lehet együtt csinálni dolgokat. Nagyon sok szülő panaszkodik, hogy az edzővel nem úszik a gyermek, csak velem akar. A tanárral nem akar tanulni, csak velem akar. Ez arról szól, hogy engem igényel. Velem akar lenni. Ha együtt teszünk valamit, akkor beszélgetünk is, együtt cselekszünk. Azt gondolom, hogy ez nagyon sok család életéből kimarad. Fontos volna este megbeszélni a nap történéseit. Este lezárni a napot. Megbeszélni, tervezni a holnapot. Hálát adhatunk. A nap pozitív eseményeit öt percben átbeszélhetjük. Ezt csak összebújva érdemes. Effajta cselekedeteink nagyon-nagyon megtérülnének később.

P. A: De ugyanez így lenne jó a társunkkal is. Mikor minek mi az ideje. Amikor meg tud nyílni. Mert két telefonbeszélgetés közben vagy könyvelés, mosogatás közben nem lehet.

B. R.: Vagy a hét megtervezésének milyen nagy szerepe volna. Beszélgetni arról, hogy mi fog következni. A kisgyermekeknek ez nagyon fontos, mert az időérzékük alakul ki a legkésőbb. Mikor mi fog történni. Ne csak kész tények elé állítsuk a gyerekeket. Sok konfliktus és feszültség megelőzhető lenne, ha leülnénk a gyermekeinkkel, korának megfelel ő en elmondanánk a napi programot, a hetit, nagyjából, hogy mi fog történni. Ezt is meg lehet tanulni. Nagyon-nagyon hasznos. Biztonságot ad.

P. A: Az a család, amelyik biztonságot ad, ott a gyermekek teljesen mások.

Akárhová mennek, fel tudják vállalni önmagukat.

B. R: Fontos a kisgyerekeknél, de nemcsak, hogy ne rángassuk egyik tevékenységből a másikba. Ami a felnőtteknek természetes, az a gyermekeknek nem az.

P. A: És ami az egyikünk fejében természetes, az a másikunk fejében nem biztos, hogy az. Nagyon kevés az a párkapcsolat, ahol közlik, hogy mit várnak el egymástól. Ahol letisztázták és megbeszélték, hogy mit várnak el egymástól.

B. R: Van két kulcskérdés, aminél úgy gondolom, elakadhatunk: hogyan fejezzük ki a szeretetünket és a dühünket?

P. A: És ismerjük-e a másik szeretetnyelvét? Hajlandóak vagyunk-e a másikra figyelni, szeretni őt, a hibáival együtt?

B. R: Mennyire érzem, hogy szeretve vagyok? És mi történik akkor, amikor dühösek vagyunk? Hogyan közlöm ezt a családtagjaimmal? Azt gondolom, hogy leggyakrabban ezen áll vagy bukik egy emberi kapcsolat.

P. A: Tudom képviselni magam? Passzív-agresszív leszek? Hallgatok és megbüntetem a másikat, anélkül, hogy elmondanám, miért büntetem? Vannak, akik egy héten keresztül leveleznek. Így büntetik egymást. Mások tányérokat törnek.

B. R: Amikor nem beszélünk is kommunikálunk.

J. Zs.: Összefoglalva tehát, akkor az lenne fontos a család életében, hogy a családtagok megtalálják – kiragadva a szeretetnyelvből – a minőségi időt egymásra, mind a gyerekek, mind a szülők. Nagyon fontos a meghallgatás.

P. A: Odafigyelés. Családápolás. Minden családban vannak erre utaló jelek, minták. Minden családban vannak – ha rejtetten is – minták, hogyan töltekeztek. Nem tudatosan.

J. Zs.: Létezik-e úgymond magyar vagy székely családminta, ami általában jellemző, vagy annyira más minden család, hogy nem lehet általánosítani?

B. R: A hagyományok és a rítusok beszabályozták a régi családok életét. Ebben azt gondolom, nagyon meghatározó szerepe volt a közösségnek a család életében. A közösségi szokások, hagyományok a családról is szóltak.

Megtalálni a női-férfi szerepeket

B. R: Nagyon beszabályozták régebben a női szerepeket, a férfiszerepeket. A férfimunkának, a női munkának megvolt a szerepe. Ez segített a családoknak. A nők tollat fosztottak, a férfiak addig az istállót takarították. A nők a mezőre ebédet készítettek, a férfiak arattak. Megvolt mindennek a kerete, a helye.

Ami most nehéz: ezt belső felelősséggel, közös megegyezéssel kell eldönteni, hogy kinek mi a szerepe a családban. Milyen szokásokat fogadunk el? Most pedig olyan szépen uniformizálódnak a szerepek. Minden család maga kell eldöntse, hogy a női-férfi szerepeket hogyan osztja el. Ennek az egyensúlya határozza meg azt, hogy mi fog történni.

P. A: Van, amikor a családnak teljesen ellentétes a programja. Egyik délelőtt, másik délután dolgozik. A nő kereshet sokkal többet, mint a férje, viszont nincs ideje a házimunkára. Ha a férfi nem érzi „férfiatlannak”, ilyenkor többet vállal a gyereknevelésből, házimunkából.

Nehéz egyeztetni. Volt olyan családunk, hogy az egyik fél lemondott a munkahelyről. Rájöttek, hogy az a pénz nagyon jó, amit megkeresett, de hosszú távon nem. És akkor inkább azt választották: előtérbe helyezték a családot, fontosabb volt ez, mint a pénzkereset.

B. R: A hétköznapok stresszét elég nehéz végig élni a hatékony kommunikáció nélkül. A hétköznapok kihívása igazából a legkeményebb próbatétel egy családnak. Azért fontos a töltekezés, a hatékony kommunikáció megtanulása, mert, hiánya szétcincálja a családot. Mert minden családtagnak más a munkahelye, a hétköznapi programja. Ebben nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Az is nehéz, hogy legtöbbször a női mintáink arról szólnak, hogy hallgatni kell és tűrni. És hogy nem szólunk idejében. Hogyha nem kommunikálunk, akkor játszmázunk. Általában a nők hamarabb észlelik és jelzik azt, ha gond van.

J. Zs.: Mi történik akkor, ha az egyik fél jelzi, hogy gond van, de a másik legyint egyet: milyen gond, hát ez semmiség!

P. A: Az a kérdés, hogy miként jelzi? Ez megint kommunikáció. Ha azt mondom: „Tudod-e, az a helyzet, hogy miattad nem működik ez és ez, akkor nyilván nem lépnek előre.”

Nem a hibásokat, hanem a megoldásokat kell keresni

B. R: Tudunk segíteni abban, ha kérik, hogyan hívhatják be a társat. Meg tudjuk tanítani, hogy a társ ne érezze bántónak, ne a védekező mechanizmusait indítsa be. Ha bejön az egyik fél, akkor 2-3 találkozás után sikerül behívni a társat. Mert azt tudjuk végigbeszélni, hogyan szólítsa meg a társát. Ha úgy jelzi, hogy „elviszlek téged megjavítani, mert baj van”, akkor a másik nyilván nem fog belemenni. De ha azt tudom a társamnak közvetíteni: „megoldásokat szeretnék és nem hibást keresni, hogy mi jobban éljünk, működjünk”, már több esély van a másik fél részvételére is. Nagyon gyakran hibáztatunk: hibásokat keresünk és nem megoldásokat. A probléma sokszor azt jelenti, hogy ki a hibás, s akkor meg is áll. Eldöntjük, hogy ki a hibás, s azzal úgy tűnik, hogy meg is oldottuk. Pedig nem ez a megoldás… Vannak, akik nagyon dühösek ránk, mert nem vállaljuk a bíró szerepét.

A problémát lehet úgy venni, mint egy fejlődési lehetőséget. A konfliktus lehet egy elakadás valahol, amit hogyha sikerül átlépni, akkor egy nagyfokú fejlődés következhet be. Természetes az, hogy minden családban van és lesz is konfliktus. Ez együtt jár a családi élettel. Az emberi élettel. A konfliktus vagy probléma nem mindig bajforrás, hanem lehet egy fejlődési lehetőség is. Az egyik megoldás, ha megtanulnak hatékonyan kommunikálni.

P. A: Ami a fejlődést illeti: az elején csak a feleségek, a nők jöttek. Ezelőtt tíz évvel arra tanítottuk őket, hogyan kell a férjeket behozni. Hatalmas változás történt: csak ebben az évben három férfiember jött be, aki kérte a családterápiát. Éveken keresztül nem volt az, hogy férfiember kérjen segítséget, s most egyre több. Azt jelenti, hogy változás történt.

Leegyszerűsítve: mindenki oda fog vonzódni, húzni, ahol értékelik. Ha ez a család, akkor oda fog menni, ha ez a munkahely, akkor oda fog menni, ha ez egy másik ember, akkor oda fog menni. Mindenki ott érzi jól magát, ahol biztonságot, dicséretet és szeretetet kap.

Legyen ez a mi családunk! 😊

%d blogger ezt szereti: